1. fejezet

Meghoztam az 1. fejezetet. :) A bevezetőre kaptam 8 kommentet,és átléptük a 240 megtekintést is! Nagyon köszönöm,írtó aranyosak vagytok :)
Ha elolvastátok ezt a fejezetet,és tetszik,légyszi kommenteljetek :)
Ha meglesz az 5 komment,jön a 2. fejezet. Puszii.xx ♥

Az egyre hevesebben szakadó,hideg londoni eső cseppjei tejlesen eggyéváltak könnyeimmel,mialatt egyre gyorsabbra vettem a tempót,hogy végre megtaláljam Louis házát.Amint észrevettem,hogy megint sírok,gyorsan arcomhoz kaptama kezem,és újra megsemmisítettem a szemem alatt pihenő könnycseppeket.
Többé nem sírhatok.Felejtenem kell.Hiszen azért jöttem ide,hogy felejtsek.Hogy felejtsek mindent,ami Maya-val és Mike-al kapcsolatos.Gyorsan matatni kezdtem a táskámba,hogy elővegyem a telefonom.Szerettem volna egy sms-t küldeni Louisnak,hogy hamarosan odaérek.De amikor befordultam egy sarkon,hatalmas ütközés...És mindketten a földön landoltunk.Amilyen gyorsan csak tudtam,felpattantam és a személyre néztem,akivel ütköztünk. Szerettem volna szemügyre venni azt,akivel ilyen frontálisat estem.
-Ne haragudj!-mondtuk egyszerre.Akaratlanul is elmosolyodtam.Annyira kíváncsi lettem volna rá, de arcát egy pilótaszemcsi takarta és a sapkája alól is csak 1-2 barna fürt ficánkolt ki.
-Hé,jólvagy?
-Persze,ne haragudj,csak totálisan nem az útra figyeltem és hát...
-Semmi baj,de akkor azt hiszem,hogy enned kéne valamit.
-Igazad van,úgyis hazafelé igyekeztem.
-Úgy gondoltam, hogy most, velem.- vigyorgott - Pont most vettem kettő hamburgert,megoszthatom veled.
Nem törődve a szakadó esővel,leültünk az út másik végén fekvő emlékműre.Pár percig szótlanul bámultuk a Londonra zúduló esőt,majd a csendet a titokzatos idegen törte meg:
-És...honnan jöttél?Úgy láttam,mintha talán eltévedtél volna - rámmosolygott.
-Manchester.Ma érkeztem - válaszoltam szorult torokkal.Valószínüleg a nyirkosság miatt kaptam nehezen levegőt.Ez a súlyos városi levegő,a füst és ez a nedvesség...Bárcsak kéznél lenne egy papírzacskó,hogy beleszuszokjak.Bárcsak erősebbek volnának az idegeim.

-És miért jöttél egész idáig Manchesterből? - sötét szemüvegén át úgy láttam,hogy tekintetem fürkészte.
Ezután még hosszú percekig beszélgettünk,de a Mike-os témára nem szerettem volna kitérni.
Mit kerestem én ott egy vadidegen fiúval?Hogy lehet valaki ilyen hatással az emberre?Mintha egy láthatatlan lánc késztetett volna arra,hogy beszélgessek vele.Csodálatos érzés volt egy idegennek kiadni magamból mindent.
A Big ben tornyában ütött az óra,és mindketten riadtan pillantottunk fel.Öt óra.A sötétség a platánleveleken
át a földre hullott az esővel együtt.

-Elég késő van..Hazavihetlek,ha gondolod!
Még egy lépést hátráltam,és ismét megbotlottam az emlékműben,de ezúttal ügyetlenségemet sikerült azzal lepleznem,
hogy leültem a gránitszobor tövébe.A szobor hidege a lehullt esővel együtt átszivárgott a ruhámon,de nem érdekelt.
 - Gyalog megyek.Kell egy kis testmozgás az egész napi utazás után.
Felálltam,és integettem neki,amint beült a kocsiba.A torony felé,pocsolyákon át mentem vissza a járdán hagyotttáskáimhoz.A cipőm és az irataim is biztosan átáztak,de nem érdekelt.
A manchesteri alkonyattal szemben - ami lassan szállt le az utcákra - itt,Londonban a sötétség olyan volt,
mint amikor leengedik a függönyt.Egyik percben még nappali világosságban állt,a másikban már teljes volt a feketeség.
A rohamos alkonyodás miatt gyorsan elindultam,és végre megtaláltam a zsákutcát.Wandom Rd.Ha minden igaz,itt lakik Louis.Mivel ebben az utcában egyetlen egy - de annál hatalmasabb - ház volt,nem téveszthettem össze.Az ajtó elé álltam,és bizonytalanul bekopogtattam.Pár másodperces csittegést és kiabálást még hallottam,majd az ajtó kivágódott előttem.
-Jajjj hát itt az én kedvenc unokahúgom!
-Kedvenc?De Lou, én vagyok az egyetlen!
-Igen-nevetett-ezért is mondtam!
-Hát te semmit nem változtál!-nevettem vele együtt.
-És ez baj?Azt hittem így szeretsz!-nézett rám kikerekedett szemekkel.
-Még szép, hogy így szertlek.Ha egy picit is normálisabb lennél, akkor már itt se lennék.-nyomtam köszönés képpen egy puszit az arcára.
-Ez fájt.Énis szeretlek-mondta megjátszott sértődöttséggel, majd felvett egy táskát, szabad kezével átölete a vállam és bevezetett új otthonomba.
Beléptünk a hatalmas házba,ahol a szemem egyből a kanapén akadt meg.Zayn és Niall ott verekedett egy szendvicsért.Az igazat megvallva már legalább egy órája szórakozhattak,mert már a szőnyeg,a fotel,és még Zayn tökéletesen zselézett haja is popcornmaradványokkal volt tele.Amint megláttak engem és Louis-t,felpattantak,és bukdácsolva elénkrohantak.Zayn egy lökéssel arrébbtessékelte Niallt,majd kezet nyújtott:
-Zayn Malik.Cher,igaz?!Már rengeteg rosszatt hallottam rólad! - féloldalasan mosolygott,mialatt
a pattogtatottkukorica-maradványokat próbálta eltűntetni a hajából.
-Cher Tomlinson.Én is rólad! - azthiszem,hasonló reakcióra várt,mert rámkacsintott,és visszavágódott a kanapéra.
Ebben a pillanatban Liam is leszaladt a lépcsőn,jól megszorongatott,majd végre helyetengedett Niall-nek is.

-Niall Horan. - az ír fiú előbb meghajolt előttem,majd kezetcsókolt.Micsoda úriember.
-Niall,neked tele van kajával a szád! Fúúj! - forgattam a szemem.

-Jobb ha hozzászoksz! - ekkor a banda utolsó tagja is odalépett hozzám - Harry Styles.Üdv itthon,Cher! -
 kedves,szelíd hanggal mondta,majd miután végigmértem egész testét,szemébe néztem.
Úgy nézett rám gyönyörű zöldeskék szemeivel,mintha a lelkemig látna.
Legalább fél percig bámultam rá,mielőtt észrevettem volna magam..
-Sz-sziia.Cher Tomlinson. – nyögtem ki végül gyorsan,majd zavartan arrébbálltam.De miért ilyen ismerős?Biztos,hogy már láttam valahol!De hol?Élőben még sohasem találkoztam Louis bandájának többi tagjával..Csak néztem rá, ő valószínüleg tök idiótának nézett.

Ezután mindenki szétszéledt,Zayn és Niall ott folytatták a kajacsatát,ahol abbahagyták,Liam elment Danielle-hez, Louis pedig megmutatta az új szobámat.Az emeleten volt,a folyosó végén fekvő utolsó szoba.
Amint beléptem,ledobtam a tömérdeksok táskát,belevetettem magam a hatalmas ágyba,és a bordó plafont kezdtem el fürkészni.Pörgött az agyam.Azon gondolkoztam,hogy milyen kedvesen fogadtak a srácok,és itt biztosan nem fogok unatkozni.Viszont felejteni akartam Mike-ot,és minden otthoni dolgot,az pedig nem lesz könnyű.Hirtelen valaki kopogtatott az ajtómon,és Harry lépett be rajta.
-Helló Cher!Öö..Bejöhetek?
-Persze,gyere csak. - Harry lassam átlépdelt a táskákon,majd leült az ágyam végére.
-Azt hiszem,mi ma már találkoztunk..-Ő?!Ő volt az ma az utcán!Úristen!Mekkora barom vagyok..-Mondd csak..Nem lenne kedved mégis elmondani,hogy mi történt...?-tekintetem fürkészte,és láttam rajta,hogy tényleg érdekli,mi tehetett engem ekkora ronccsá. - Mint leendőbeli lakótársad,szeretném tudni,hogy mi történt.Akarva-akaratlanul belefogtam elmesélni neki az életemet egészen idáig.Ő végig figyelmesen hallgatott,majd amikor könnyekkel küszködve végeztem,így szólt:
-Köszönöm,hogy mindezt megosztottad velem! Csak azt nem értem,hogy ha annyira utálod Mike-ot,akkor miért nemfelejted el,és lépsz túl rajta..? Nem érdemli meg,hogy miatta szenvedj ennyit!
-Tudod Harry,ez nem egyszerű..Egy ilyen hosszú kapcsolatot elfelejteni olyan,mintha egy időről-időre rendszeresen lerobbanó gépet próbálnál megjavítani.Vagy mintha egy kenyírpirító gép volna,ami folyton megéget mindent, akármit is csinálsz vele.Vagy egy autó,ami akkor sem indul,ha az ember minden áldott nap feltölti az akkut. Értelmetlen küzdelem,ha az embernek semmi esélye a győzelemre..
Még soha senkinek nem nyíltam meg ennyire,ilyen közvetlenül,és ennyire bátran.Úgy éreztem,benne megbízhatok. A beszélgetés ennek ellenére eszembe juttatta Mike-ot,ahogy az alkoholtól bűzölögve a barátnőmmel smárol..Már a gondolatba beleborzongtam.Harrynek igaza van abban,hogy bizonyos emberek nem valóak az életünkbe,amiért tesznek is..És gyakran semmit sem tehetünk ellene.Nincs gyógymód,sem ellenszer.Egyeseknél kénytelenek vagyunk feladni a reményt.
-Szóval azt mondod,csikis vagy?! - Harry megvillantotta tökéletes fogsorát,és titokzatosan a szemembe nézett.
-Tessék?! - kérdeztem értetlenül,de késő volt.Harry abban a pillanatban felkapott a nyakába,és rohanni kezdett velem.
-Ne Harry!Állj meg!Hallod?! Tegyél le! Ez nem vicces! Ezt még megkeserülöd! - ökleimmel a hátát püföltem,és erősen rugdosóztam.
Lerohant velem a lépcsőn,majd a kanapé előtt ledobott a hátáról.Szembe fordult velem,és hatalmas bűnbánó bociszemekkel így szólt:
-Üdv itthon,Cher!